Egy-két magvas gondolat:
Tűnődés az „evangéliumi esztétikáról”
Sokszor eszembe jutott már, hogy van egy íratlan keresztény esztétika, amit leginkább „evangéliumi esztétikának” lehetne nevezni. Hulláma végigvonul az európai irodalomban, hat napjainkban is. Van aztán többek között egy másik művészeti-esztétikai vonal is, amit klasszikusnak nevezhetnénk, s amely időről időre megszüli a maga kánonjait. Az evangéliumi azonban megfogalmazhatatlan. Lényegében Jézus személyéhez kötött, példája Jézus, az a mód, ahogy egyedül ő tudott egyszerre hallatlan kritikával és szeretettel megvizsgálni egy elébe került „esetet”, emberi szívet, emberi nyomorúságot.
Ez a jézusi „hatás” az európai művészetben az igazság egyfajta szeretve-szenvedélyes keresése, mely hajlandó akár a mű „szépségét” is föláldozni. Az elébe került szívvel – legyen az Karamazov Iván, Anna Karenina – tökéletesen egyedül kíván maradni, mintha a világon rajtuk kívül semmi egyéb nem volna. A „jézusi pillantás” számára megszűnik minden külső kötelezettség, egyedül a megvizsgált szív lüktet. Ha a „klasszikus vonala” az irodalomnak arányainak mértékével gyönyörködtet, a „jézusi vonal” közvetlenségével. A keresztény művész nem mesteri ábrázolója kíván lenni hősének, hanem felebarátja, s nem szerencséje, hanem veresége óráiban akar legközelebb férkőzni hozzá. A klasszikus művész maszkot visel, a keresztény mezítelen; a klasszikus művész mester, a keresztény szamaritánus.
Lappangva ez az „evangéliumi vonás” sok európai műben jelen van, s olykor megrázó erővel realizálódik. Jézus óta minden művész kissé hiúnak érezheti magát, s legjobb esetben az igazság közvetítőjének, tolmácsának, kit azonban így is el-elragad a tolmácsolás szertartása, öncélú remeklése. Először Tolsztojnál ragadott meg a lelkiismeretnek ez a válsága, s utoljára Döblinről olvastam hasonlót. A keresztény művész számára ugyanis előbb-utóbb a művészet nem lehet öncélúan a legfontosabb. S ahogy az európai irodalom jelen útja mutatja, a „klasszikus szépség vonala” máris egyetemesen járhatatlannak bizonyult. Számos előjele van annak, hogy rövidesen a szeretet lesz a művészet és az irodalom legfőbb tárgya és problémája, olyan értelmi és érzelmi gazdagsággal, amilyen centrális hangsúllyal egyedül és utoljára az Evangélium foglalkozik vele.
Új Ember 1961.
A gyerekkor fái
Ezerszer látott kép. Uzsonnázó család a fûben, s kissé odébb, szinte elfeledve az árnyas liget elõterében, magányos gyerekkocsi. Látszatra semmi se történik a tökéletes idillben.
Pedig mennyire, hogy történik! Méghozzá olyasmi, ami egyedül a világ születéséhez fogható. A gyerekkocsi sátra alól egy néma csecsemõ figyel egy néma fát. Olyan ez a fa, mint egy óriás dajka, elsõ tanító. Minden levele egyforma: csecsemõkorunkba oktat minket a világ, a létezés beszédére és csak egy csecsemõ figyelme lehet oly erõs, hogy ezt a beszédet meg is értse. Késõbb figyelmünk lankad, s a fák szavait elfelejtjük. De mégsem egészen.
Mert mit is mond egy fa egy csecsemõnek? Pontosan azt, ami kimondhatatlan. De ez a kimondhatatlan és néma nyelv mégis létezik, sõt minden lehetséges beszéd közül a legerõsebb.
Arról szól, hogy a világ van. Ez az egyetlen hatalmas szó alkotja egész szótárát. Késõbb a világ arról beszél majd, hogy ami van miként és milyen formákban létezik. Ez a beszéd már kimondható, tengernyi szóból és végtelen mondatból áll. Ez a világ második nyelve, a felnõtt kor beszéde. De, amit mondottuk már, mégse egészen. A felnõttkor kimondható, gyakorlati nyelve olykor el-elnémul bennünk, hogy - ha csak pillanatokra is - visszatérjünk az elsõ és paradicsomi eszmélésünk egyetlen néma és hatalmas szavához. Hogy lássuk a világot, ahogy az a teremtõ Isten tenyerén fekszik. „Én vagyok, aki vagyok“ - mondotta Isten önmagáról. A teremtés legfõbb szava viszont
az a mondat, amivel a világ teljes súlyával teremtõjére támaszkodik, valami ehhez, a föntebbi mondathoz hasonló lehetne. „A világ az, ami van”. A gyerekkor fái, akár a paradicsoméi,
ettõl a mondattól beszédesek s némák.
Új Ember,1974.
„Párbeszéd” Istennel
Lehet és szabad-e az imádságot Istennel való beszélgetésnek, Istennel való „párbeszédnek” nevezni?
A beszélgetés, közelebbről a „párbeszéd” legáltalánosabb formai jelentésében: két fél szóváltását jelenti. Ha azonban céljában, tartalmában kívánjuk meghatározni: a „párbeszéd” lényege mindig valamiféle információcsere. Az igazi párbeszédből mindig megtudok valamit, gazdagabban kerülök ki belőle. Ilyen értelemben már a „párbeszéd” első, s inkább csak formai megjelölését akár el is vethetjük, hiszen ismerünk „néma párbeszédet” is, ami sokszor tartalmasabb minden kimondott szónál.
Visszatérve az imádsághoz, Istent nemcsak imádjuk, hanem valójában beszélgetünk, párbeszédet is folytatunk vele. Az imádságnak az imádástól az Istennel való perlekedésig ívelő széles skáláját már az Ószövetség is ismerte, de a „párbeszéd” barátian meghitt változatával először Jézus ajándékozott meg bennünket.
De hát milyen beszélgetés az, amiben csak én beszélek, s a másik fél hallgat? Mivel ha tisztán formailag nézem, Isten csakugyan néma marad szavaimra. Ha azonban a „párbeszéd” lényegét tekintem, a dolog mindjárt másként fest.
Minden imádság, amiből „gazdagabban” kerülök ki, aminek végeztével többet és bizonyosabbat tudok Istenről, önmagamról és a világról – egyúttal párbeszéd is volt, mely valóban létrejött köztem és Isten között. S aki csak egyszer is részesült e beszélgetés kegyelmében, tudja, tapasztalatból tudja, hogy e beszélgetés némaságában is minden válasznál reálisabb „válaszokat” tartalmaz. Sőt: formailag minél némább, tartalmában annál reálisabb „információt”.
Még a nagy misztikusok is, kik lényegesen közelebb kerültek Hozzá, még ők is bizonytalanok, amikor konkrét szavakban igyekeznek beszámolni a külvilágnak. Nyilván, hogy az ő „beszélgetésük” is egy másik, a szótár szavait meghaladó szinten zajlott le, egy hasonlíthatatlanul érvényesebb valóságban, mely azonban távolságot is jelent, s minden bizonnyal véghetetlen távolságot a földi valóságtól.
Az imádságban megszülető „beszélgetés” bizonyíthatatlan tapasztalat, s egyedül hasonlatokban megközelíthető realitás. A remekművekre gondolok. Egy remekmű szobor, bármily odaadással szemlélem, néma marad. Látszatra semmi szava hozzám, semmi üzenete, s főként semmi személyemre szóló szava nincsen. Valójában: mélyebb érdekeimben, s lényegesen személyesebben érinthet, mint sok valóságos evilági párbeszéd.
Idevág az Evangélium tanácsa, hogy Istent rejtekben kell felkeresnünk. Ami nyilvánvalóan nemcsak a szoba rejtekét, a világ zaja elől való elrejtezést jelenti, de még inkább azt a csöndet, ami mindennél beszédesebb, ha egyszer sikerült a jelenségek mögé rejtezve Isten közelébe férkőznünk.
(Új Ember, 1968. szeptember 8.)
Az idő színe és fonákja
Kikerülve a gyerekkor ártatlanságából, az ember nem élhet többé büntetlenül a pillanatnak. Lefordítva az idő nyelvére, a bűnös állapot pontosan ezt jelenti: az ember önátadását a pillanatok láncolatának. Lemondást a lélek időtlen aspirációiról, cserébe a világ szeszélyes kísértéseiért.
Röviden: az evangéliumi tanács gondjában élő ember napjait az örökkévalóságba törekszik fölemelni, míg a bűn az örökkévalóságot igyekszik belekényszeríteni a pillanatba. A bűn lényege szerint a pillanatnak él, és lényege szerint lefokoz, degradál.
Látszatra a két magatartás azonos. A különbség köztük annyi csupán, amekkora a dolgok színe és fonákja között van. Innét, hogy a megtérés mindig egyszerűen fordulatot jelent, és szinte helyben történik. A külső kép, a látszat legtöbbször azonos marad, ha mindjárt a jelentések végtelenje választja is el őket egymástól.
Megtérése után mi különböztette meg a jobb latort a baltól? Látszatra semmi, valójában minden. A megtérés nem szakít ki se a világból, se az időből, se az örömből, se a szenvedésből. De igazivá, reálissá teszi számunkra az örömöt is, és a szenvedést is. A megtérő – fordulata után – mélyebb örömben és mélyebb szenvedésben részesül, mint annak előtte. Ami azonban döntő a számára, az többé nem is annyira öröme vagy szenvedése, hanem megérkezése az igazságba. Ahogy a bűnöst se gyönyöre vagy kínja emészti valójában, hanem az, hogy gyönyöre és kínja egyként üres és irreális.
(Új Ember, 1968. augusztus 11.)
